Elkészítem az ünnepi vacsorát is, időben kész vagyok mindennel. A nagy készülődésben be-benézek a fiamra, alszik, de ébreszthető. Délután nagy nehezen sikerül megfürdetnem. Muszály, ezzel is mozgatom egy kicsit, és nem engedem elmerülni az önkivületben. Este amikor mindenhol már égnek a gyertyák, én is meggyujtom, vacsorát próbálok szegénybe tukmálni, s közben mesélek neki mi mindent sikerült ma elvégezni. – Ügyes vagy.- dicsér. Olvas nekem a bibliából, úgy mint régen tetted!-kért váratlanul. Máté evangéliumából jó lesz?- Igen, de a karácsonyit olvasd. Olvasok, s közben látom, hogy egy negyedóra múlva ismét alszik. Az olvasást befejezem, és úgy döntök, hogy én is alszom egy kicsit, hisz már 9 óra van. Hamar elalszom, álmodom. Álmomban csöngetnek, megyek ajtót nyítok, és egy 12 év körüli fiucska áll előttem. Ruházata szegényes, egy hatalmas férfi zakó van rajta, ami térdig ér szegénynek. Lábán tornacipő, rám néz és igy szól: Éhes vagyok!- Nézem ezt a gyermeket, és nem igazán tudom, hogy most mit tegyek. Gondolkodom, adjak enni neki, lehet, hogy nem is igazán enni szeretne, lehet, hogy más kell neki. S ahogy tétovázok, egy hang szól hozám, amid van az mind Isten adománya! Örülj, hogy neked van miből adni! Erre ébredek, különös érzésem van, és szégyelem magam, mintha valóság lett volna, és nem álom amit átéltem. Másnap reggel tettem a dolgom, és már nem is gondoltam az éjszakai álmomra. Szépen telt idáig az ünnep, legalábbis semmi baj nem történt. Ebéd után különös módon le kellett feküdnöm annyira fáradt lettem. Egy pillanat alatt elaludtam, és arra riadtam, hogy csöngetnek. Rohantam a bejárathoz, lehet, hogy anyáék érkeztek meg! Kinyítom az ajtót, és az álmomban látott kisfiú állt előttem. Éhes vagyok! mondta . Nem gondoltam én már semmire, gyere adok neked enni. Szeretném ha becsomagolnád! Jó, rendben. Pakolgatok, s akkor a komódon meglátja a narancsot. Az micsoda?- Narancs.-felelem, nem ettél még?- Nem. Akkor adok abból is, megfelezem veled, nekem úgy sem kell ennyi. Figyelj, kicsoda Ő neked? A fiad? Az egyetlen gyermekem aki napok óta fel sem kelt, most ott áll a szobaajtóban, és a vendégünket méricskéli hatalmas kék szemeivel. Számat tátva nézem őket, mindkettő egymást bámulja, velem már nem is törődnek. A vendég töri meg a csendet, hozzám beszél ujra. Beteg? – Igen- felelem. Nagyon beteg! Meg fog gyógyulni! Hidd el! – látva kétkedő tekintetemet, majd megfordul és elindul a kijárathoz. Ne felejsd el amit mondtam!-és arca csupa ragyogás. Pici lábacskáival elindult lefelé a lépcsőn, szomorúan és sajnálkozva nézek utánna. Szegényke, biztosan fázik is, adhattam volna meleg ruhát is rá. Mérges vagyok, hogy ez csak most jutott eszembe. A gyermek eltünt a lépcsőfordulóban, ugyanakkor az egyik szomszéd testvérpárnak a hangját hallom a földszinten, most jöttek haza. Hamar felérnek az első emeletre, boldog karácsonyt kivánok nekik. Aztán mégis csak megemlítem, hogy az a kisfiú aki most ment ki a lépcsőházból, amikor ők megjöttek ennivalót kért tőlem. Nem ment ki senki amikor mi jöttünk, és nincs is senki a bejáratnál.- mondják a lányok. Az nem létezik, hisz láttam amikor ment le a lépcsőn, a fordulóig figyeltem, aztán ti is megjötettek. Találkoztatok vele!- Nem találkoztunk senkivel! Érdekes. válaszolom. Akkor sziasztok, és már megyek be, a fiam még mindig a szoba ajtóban áll. Gyere drágám feküdj le, még megfázol. Jó anyuka, figyelj csak! A kisfiú éhes volt?.Láttam adtál neki enni. Jó tetted, nekünk úgy sem kell ez sok minden amit elkészítettél.
A karácsony nagyon hamar eltelt, a kisfiú aki akkor nálunk járt, nem látta Őt senki, csak mi. Azóta eltelt sok-sok év, én minden évben visszavárom, de nem jön. A fiam a következő két hónapban meggyógyult, egy olyan betegségből, amire még ma sincs hatékony gyógyszer.
Karácsonyi csoda
2009 március 5. | Szerző: kpf
Elkészítem az ünnepi vacsorát is, időben kész vagyok mindennel. A nagy készülődésben be-benézek a fiamra, alszik, de ébreszthető. Délután nagy nehezen sikerül megfürdetnem. Muszály, ezzel is mozgatom egy kicsit, és nem engedem elmerülni az önkivületben. Este amikor mindenhol már égnek a gyertyák, én is meggyujtom, vacsorát próbálok szegénybe tukmálni, s közben mesélek neki mi mindent sikerült ma elvégezni. – Ügyes vagy.- dicsér. Olvas nekem a bibliából, úgy mint régen tetted!-kért váratlanul. Máté evangéliumából jó lesz?- Igen, de a karácsonyit olvasd. Olvasok, s közben látom, hogy egy negyedóra múlva ismét alszik. Az olvasást befejezem, és úgy döntök, hogy én is alszom egy kicsit, hisz már 9 óra van. Hamar elalszom, álmodom. Álmomban csöngetnek, megyek ajtót nyítok, és egy 12 év körüli fiucska áll előttem. Ruházata szegényes, egy hatalmas férfi zakó van rajta, ami térdig ér szegénynek. Lábán tornacipő, rám néz és igy szól: Éhes vagyok!- Nézem ezt a gyermeket, és nem igazán tudom, hogy most mit tegyek. Gondolkodom, adjak enni neki, lehet, hogy nem is igazán enni szeretne, lehet, hogy más kell neki. S ahogy tétovázok, egy hang szól hozám, amid van az mind Isten adománya! Örülj, hogy neked van miből adni! Erre ébredek, különös érzésem van, és szégyelem magam, mintha valóság lett volna, és nem álom amit átéltem. Másnap reggel tettem a dolgom, és már nem is gondoltam az éjszakai álmomra. Szépen telt idáig az ünnep, legalábbis semmi baj nem történt. Ebéd után különös módon le kellett feküdnöm annyira fáradt lettem. Egy pillanat alatt elaludtam, és arra riadtam, hogy csöngetnek. Rohantam a bejárathoz, lehet, hogy anyáék érkeztek meg! Kinyítom az ajtót, és az álmomban látott kisfiú állt előttem. Éhes vagyok! mondta . Nem gondoltam én már semmire, gyere adok neked enni. Szeretném ha becsomagolnád! Jó, rendben. Pakolgatok, s akkor a komódon meglátja a narancsot. Az micsoda?- Narancs.-felelem, nem ettél még?- Nem. Akkor adok abból is, megfelezem veled, nekem úgy sem kell ennyi. Figyelj, kicsoda Ő neked? A fiad? Az egyetlen gyermekem aki napok óta fel sem kelt, most ott áll a szobaajtóban, és a vendégünket méricskéli hatalmas kék szemeivel. Számat tátva nézem őket, mindkettő egymást bámulja, velem már nem is törődnek. A vendég töri meg a csendet, hozzám beszél ujra. Beteg? – Igen- felelem. Nagyon beteg! Meg fog gyógyulni! Hidd el! – látva kétkedő tekintetemet, majd megfordul és elindul a kijárathoz. Ne felejsd el amit mondtam!-és arca csupa ragyogás. Pici lábacskáival elindult lefelé a lépcsőn, szomorúan és sajnálkozva nézek utánna. Szegényke, biztosan fázik is, adhattam volna meleg ruhát is rá. Mérges vagyok, hogy ez csak most jutott eszembe. A gyermek eltünt a lépcsőfordulóban, ugyanakkor az egyik szomszéd testvérpárnak a hangját hallom a földszinten, most jöttek haza. Hamar felérnek az első emeletre, boldog karácsonyt kivánok nekik. Aztán mégis csak megemlítem, hogy az a kisfiú aki most ment ki a lépcsőházból, amikor ők megjöttek ennivalót kért tőlem. Nem ment ki senki amikor mi jöttünk, és nincs is senki a bejáratnál.- mondják a lányok. Az nem létezik, hisz láttam amikor ment le a lépcsőn, a fordulóig figyeltem, aztán ti is megjötettek. Találkoztatok vele!- Nem találkoztunk senkivel! Érdekes. válaszolom. Akkor sziasztok, és már megyek be, a fiam még mindig a szoba ajtóban áll. Gyere drágám feküdj le, még megfázol. Jó anyuka, figyelj csak! A kisfiú éhes volt?.Láttam adtál neki enni. Jó tetted, nekünk úgy sem kell ez sok minden amit elkészítettél.
A karácsony nagyon hamar eltelt, a kisfiú aki akkor nálunk járt, nem látta Őt senki, csak mi. Azóta eltelt sok-sok év, én minden évben visszavárom, de nem jön. A fiam a következő két hónapban meggyógyult, egy olyan betegségből, amire még ma sincs hatékony gyógyszer.
Oldal ajánlása emailben
X